Hanka és Hédi, a kétpetéjű ikerpár (születtek: 2011. január 19.)

A mi sikertörténetünk 2009 decemberében kezdődött és most már itt visítanak a fülembe, sztereóban... :-)

A helyzet felismerése:
Családra vágytunk.
Mivel a „túl sokat gondolkodó” típusú nők körébe tartozom, nem bíztam a véletlenre semmit, felvásároltam az ország ovulációs teszt készletének legalább 20%-át, majd a harmadik sikertelen ciklus után futottam a (régi) nőgyógyászomhoz.
Hamar kiderült: én rendben vagyok.
Még ki sem értem a rendelőből a parkolóba, izzítottam Apát, hogy azonnal kérjen időpontot az urológiára, egy „gyorstesztre”...

A probléma:
Azoospermia, (teljes katonahiány)… a férfihormon alacsony szintje miatt.
Nem voltam elragadtatva, bevallom. Ledöbbenés, sírás, hisztéria, düh és kétségbeesés, elutasítás. Valahogy így zajlottak bennem a dolgok. Szinte meg voltam sértődve...

A probléma kezelése:
2009. december 10.: A férjem megjelent a pécsi andrológián, Várnagy doktornál, akitől 3 havi tesztoszteron készítményt kapott. Közben genetikai vizsgálatra kellett mennie.
2010. március közepére milliliterenként kétmillió sejtecskével büszkélkedhetett, ami több, mint elég...

A Lombik baby program:
Lettek sejtecskéink, s így végre én is bekerülhettem a képbe.
Április elég sűrű programokat tartogatott számomra. A havi menstruációm éppen tökéletesen időzített, első megjelenésemkor a klinikán, le tudták venni a ciklus eleji vért, 2 héten belül túlestem a kötelező méhtükrözésen, majd a ciklus végi vérvételek…
Várnagy doktorral én először április 29-én találkoztam, azonnal elkezdődött a kb két hetes stimuláció, kétnaponta ultrahang, majd a petesejtek leszívása, beültetés és végül három hét várakozás...

Az eredmény:
Persze én nem bírtam magammal, két hét múlva már tűkön ültem az ultrahang várótermében...
A visszaültetett két petesejtből mindkettő megtapadt! Valamiért úgy ledöbbentem, hogy még meghatódni is elfelejtettem, a doktor úr meg is kérdezte, hogy mi lenne velem akkor, ha spontán babák lennének? Mi, mi... vihettek volna a szívcentrumba, úgyis közel van. :-)

Innentől már minden a normális kerékvágásban folyhatott tovább, kivéve, hogy velem semmi sem olyan szokványos, de ez egy külön történet... :-) Mellesleg úgy betapasztotta Őket a doktor úr, hogy a betöltött 38. héten úgy kellett kirobbantani a csajokat :-), mert anya teste már a végét járta…

Általános vélemény:
A meddőségi csoport, biztosíthatom a leendő párokat, igazán megbízható és hozzáértő szakemberekből áll. Mindemellett pedig nagyon kedvesek is, hiszen velem többek közt a biológus hölgyek a beültetés alatt végig beszélgettek, biztattak és még 8 hónap elteltével is messziről megismertek...

Ha esetleg a terhes patológiára kerül valaki (ikrekkel esélyes), attól sem kell tartani, mert ott is időztem három hetet, és a honvágytól eltekintve kifejezetten jól éreztem magam, csak tudni kell barátkozni.
A nővérek, az orvosok… kész kis családdá lehet velük válni idővel, ha egy kicsit is normális az ember.

A kezelőorvosom:
A türelem példaképe, képtelenség kiakasztani, pedig én tehetséges vagyok…
A szaktudását igazolja, hogy futószalagon hozza össze az ikreket, persze csak hivatalos, steril körülmények közt. :-)
Ami pedig a legjobb benne, hogy imádja a munkáját. Ezt már akkor felfedeztem, amikor hat hetes terhes voltam és megkerestük a szívhangokat. Amint megtalálta, és meghallotta, úgy mosolyogott rám, mintha rokon lenne ő is :-). Végül is, ha úgy vesszük...

Minden leendő Anyának és Apának kitartást kívánok, meglesz az eredménye! És tudom, hihetetlen, de a neheze csak a szülőszoba után kezdődik. :-)