Sikertörténetek

Marcika kalandja a fagyasztótól a szülőszobáig

A Levente születése című sikertörténet folytatása...
mely úgy fejeződött be, hogy ,,testvére lesz a kisfiunknak".
Ez a kis mazsola ma már egy 4 hónapos imádni való kisfiú. De kezdjük az elejéről.

Amikor Levente megszületett,azt mondtam, soha többet nem szeretnék szülni, mert bár csodás érzés az anyaság, a szülés nagyon fájt. Mielőtt hazamentem a kórházból és Kovács doktor megvizsgált, azt mondta nekem: higgye el Krisztina, mire visszajön a hat hetes kontrollra, már másképp fogja gondolni. Na persze!
Hat hét elteltével be kellett látnom, a mi kedves doktorunknak ismét igaza volt. Méghozzá annyira, hogy felírattam ugyan a fogamzásgátlót,de nem kezdtem el szedni. Mivel a férjem is a leghálásabb szerepnek ítélte meg az apaságot, úgy döntöttünk, szeretnénk még egy kisbabát. Szoptatni sajnos csak hat hétig tudtam, ezért a ciklusom hamar visszaállt.
Annyi történetet hallottunk olyan házaspárokról, akik hosszú éveken keresztül próbálkoztak , minden megtettek azért hogy gyermekük lehessen és amikor nagy nehezen megszületett a várva várt gyerek, vagy örökbe fogadtak, utána egy két szóból természetesen úton született a második vagy akár a harmadik kis manó. Ezért úgy voltunk vele, veszíteni valónk nincs, próbálkozunk továbbra is,hátha nekünk is összejön. Ekkor március volt.
Eltelt egy hónap, kettő, fél év, de nem volt eredménye az erőfeszítéseinknek. Ez alatt az idő alatt ugyanazt a csalódottságot éreztük hónapról hónapra, mint az első terhességem előtt. Amikor már majdnem egy éve próbálkoztunk, úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább. Ismét felkerestük hát első kisfiunk ,,második apukáját" :-) Kovács doktort.
A második sikeres petesejtleszívásnak köszönhetően volt nekünk a fagyasztóban hat kis bogyónk kettesével lefagyasztva, immár 19 hónapja. A beültetést nem előzte meg semmilyen kezelés, csak vérvételre és ultrahangra kellett járnom, hogy nyomon kövessük a ciklusomat. Az idő rohant és mire sor került a beültetésre, már ismét márciust írtunk.

Eljött a nagy nap, amit ugyanolyan izgatottan vártunk, mint 19 hónappal ezelőtt. Elsősorban azért izgultunk a legjobban, mert az hogy a felolvasztott embrió életképes-e, csak aznap derült ki amikorra a beültetés tervezve volt. Szerencsére az izgalomra nem volt okunk,mert mindkét embrió szerencsésen felébredt. Megtörtént a beültetés.
Nem volt egyszerű a következő 3 hét, mert a kisfiunk ekkor volt 14 hónapos, éppen elkezdett járni, de azért igyekeztem minél többet pihenni,tesztet nem tudtam csinálni, mert a beültetés után Ovitrelle injekciót kaptam, ami álpozitív tesztet eredményezhet. Az idő nagyon lassan telt és sajnos a kontroll előtt pár nappal vérezni kezdtem. Nagyon elkeseredtem, mert tudtam, ez mit jelent, de továbbra sem adtuk fel. Májusban megtörtént a következő beültetés, a picurkák rendben felébredtek, A következő 3 hétben már nem feküdtem annyit, úgy gondoltam, ha ezek a babák minket akarnak választani, így is sikerül nekik a beágyazódás.
Így is volt, bár tesztet nem csináltam most sem, éreztem, hogy sikerült. 2 hét elteltével vérvételre kellett mennem, ahol a hcg szintből megállapították, amiben amúgy is biztos voltam, ismét babát várok. Csodálatos érzés volt, de nem mertem beleélni magam, mert az egy héttel később esedékes ultrahangig még bármi történhetett. De nem történt. Innentől teljesen probléma mentes volt a terhességem. Sajnos csak 18. hétig járhattam Kovács doktorhoz, mert elköltöztünk 200km-re. Szerencsére itt is nagyon jó nőgyógyászt találtam. A 20. héttől már ő volt a kezelőorvosom. Nagyon élveztem a terhességet, de emellett izgultam is kicsit, mert minden ultrahang vizsgálaton azt mondták, hogy a korához képest nagyon nagy a baba. 34. héten 3000 grammra becsülték a súlyát.

Aztán a 37. héten egy pénteki napon megszületett Marcika. Reggel óta éreztem, hogy ez lesz a nap. Tulajdonképpen már akkor elkezdődött a vajúdás, de csak szolidan. Marcus viszont nagyon türelmes volt, mert szépen megvárta amíg apa hazaér munkából, bevásárolunk a hétvégére és megvacsorázunk. Estére lettek rendszeresek a fájások. 5 perces fájásokkal mentünk szülni, 20:30-kor fektettek fel a szülőágyra, 21:10-kor burkot repesztett a doki és innentől kezdve nem volt szünet a fájások között. 22:05- kor már a kezemben tarthattam második kisfiunkat, aki ( a súlya miatti rémisztgetések ellenére) 3300 grammal és 51 cm-el született. Másfél óra alatt túl voltam rajta, de azt mondhatom, felért azzal a 7 órával, amit Leventével vajúdtam. Sőt most még az is, amikor méhlepényt megszültem, olyan volt, mintha még egy gyereket préseltem volna ki magamból. Az összevarrásról meg ne is beszéljünk!
Így pár hónap elteltével persze már megint nem tűnik olyan borzasztónak.

Ismét csak ugyanazt tudom mondani, mint az előző írásom végén, nehéz volt lelkileg, fizikailag, de természetesen ez eltörpül amellett a csoda mellett, amit ezek a picik nyújtanak az embernek. Imádjuk őket (legfőképp amikor alszanak) :-)
Imádjuk,amikor egymásra mosolyognak, hogy a nagyobbik nem féltékeny, nem irigy és úgy anyáskodik felette, mintha ő szülte volna, gondoskodik róla és kicsim-nek szólítja.

Ismét szeretnék köszönetet mondani Kovács doktornak és az egész meddőségi team-nek akiknek a munkájuk benne, van abban, hogy nekünk és a hozzánk hasonló pároknak beteljesedhessenek leghőbb vágyaik.

Abban állapodtunk meg a férjemmel, hogy kettő picurka után megállunk, de még mindig van két mazsolánk a klinikán lefagyasztva és nem hagy nyugodni a lelkiismeret, hogy nekik még az esélyt sem adjuk meg......