Sikertörténetek

Zalán története

A mi történetünk 2007-ben kezdődött...

2008 februárjában, több mint egy év sikertelen próbálkozás után diagnosztizálták nálam a PCO-t, a férjemmel együtt akkor tudtuk meg, hogy meddő vagyok, és a gyermekvállalás esélye természetes úton nagyon kicsi. Az ő eredményeivel szerencsére minden rendben volt, és az orvosunkkal történt konzultáció után nekivágtunk ennek a csöppet sem könnyű útnak. Kezdődött egy műtéttel, majd két hónapon keresztül hormontartalmú inkejkciókkal stimuláltak, mivel azok nem vezettek eredményre, folytatódott az inszeminációval, amin öt alkalommal vettünk részt. Sajnálatos módon valamennyi próbálkozás eredménytelennek bizonyult. Ezért orvosunkkal történt ismételt konzultáció után 2009. júliusában felhívtam a Klinika lombik bébi központját. Az első időpont 2009. szeptemberében volt, ahol az egyik doktor úr részletesen tájékoztatott minket az egész eljárás teljes menetéről.

Ezzel elindultunk a végső, számunkra utolsó lehetőséget jelentő szakaszon.

Jöttek az injekciók, az ultrahangok, a leszívás, a várakozás, a telefonhívás, hogy elkezdtek-e osztódni, a várakozás, az idegeskedés, a remény, hogy tovább osztódnak-e, és az ismételt várakozás, és várakozás. Szerencsére 22 darab petesejtet sikerült leszívni, ebből az 5. napra 9 embrió maradt.

A lombik programban 3 alakalommal vettünk részt sikertelenül.

Valamennyi alkalom közül a legelső volt a legnehezebb, mivel az ember olyan reménnyel, és bizakodással állt neki, hogy el sem tudta képzelni, lehet, hogy nem sikerül.

Nem sikerült, egyszer, kétszer és harmadszor sem.

A negyedik alkalom semmiben nem különbözött a többitől – a megfelelő időpontban beültetés, injekció, gyógyszer, 3 hét nyugalom, a már jól ismert és megszokott várakozás -, talán csak annyiban, hogy először az összes alkalom közül vissza tudtam menni a kötelező ultrahangra. Ez 2010. április 2. napján volt, amikor is teljes nyugalommal (miszerint én úgysem vagyok terhes, és másnap dolgoznom kell menni) felfeküdtem a vizsgáló asztalra és az orvos közölte velem, hogy amit a monitoron látok, az egy petezsák, és gratulál, mert terhes vagyok. Igen, az a pillanat, ott, és akkor, talán szavakkal nem is írható le. Ott valami befejeződött, és egyben egy teljesen más elkezdődött. Azonnal felhívtam a férjemet, és nyugodt hangon, mint aki még fel sem fogta mi történt vele, elmondtam neki, a reakciója hasonló volt, percekig tartó néma hallgatás... Nem hitte el.

Ezt követően 9 hónapig jártunk az intézménybe, persze a „megszokott” szintnél két emelettel lejjebb, ami szintén egy leírhatatlan, és fantasztikus dolog volt. Az apró, jelentéktelennek tűnő tényezők, mennyire fel tudnak erősödni, és mennyire fontossá, széppé válnak.

Kilenc hónap elteltével, ami szerencsére problémamentes volt (persze mi végig aggódtuk, de úgy a szó szoros értelmében), 2010. november 29-én megszületett Zalán nevű kisfiúnk.

Talán ezzel a résszel tehetjük a mi történetünk elé azt a jelzőt, hogy „siker”.

Ehhez a sikertörténethez sok minden kellett, ez a „sok minden” az embert fizikailag, szellemileg, anyagilag, és érzelmileg is nagyon megviseli.

Elmondhatom, hogy a lendület sohasem tört meg, voltak hullámvölgyek, amelyeken az erős vágyakozás, az akarás, egymás iránt érzett szeretett mindig átsegített.

Azzal, hogy most már hárman vagyunk, és ezt a csöppséget magunkhoz szoríthatjuk, és ő hozzánk bújik, azzal, az elmúlt három év fájdalma, nehézsége semmivé foszlik, és eltűnik a múlt homályába.

Köszönet a Klinika dolgozóinak, orvosainknak, biológusoknak:
egy, a lombik programban részt vett pár.